Life&Trend

Az élet hangulatos oldala

Kedves Olvasóm!

Szeretettel köszöntelek az oldalamon! Örülök, hogy itt vagy!

Földi Rita vagyok, a Life&Trend alapítója és főszerkesztője.

Az élet számos területén találhatunk olyan tevékenységeket, melyek szebbé tehetik a mindennapjainkat. A Life&Trend ezeket szeretné bemutatni, hogy az élet hangulatos oldala legyen, ahová örömmel térsz be egy kis csemegéért, motivációért, tippekért.

A Life&Trend hangulatot ad, életmódtippekkel lát el, szórakoztat.

Kövess itt is!

Life&Trend

Megosztás

Mit főzzek ma?

Rozmaringos sütőtökkrémleves pirított tökmaggal és édesköménnyel

Rozmaringos sütőtökkrémleves pirított tökmaggal és édesköménnyel Fő kategória: levesek
Étkezés: ebéd
Szezon: őszi, téli
Alkalom: Halloween, Márton-nap, vasárnapi ebéd
Elkészítési nehézség: könnyű
Elkészítési idő: max. 30 perc

Gluténmentes vaníliás karika egyszerűen

Gluténmentes vaníliás karika egyszerűen Fő kategória: desszertek
Étkezés: reggeli, tízórai, uzsonna
Elkészítési nehézség: könnyű
Elkészítési idő: max. 60 perc
Speciális összetevő: húsmentes, fehér cukor mentes, fehér liszt mentes, gluténmentes
Népszerű témák: Enni és Fogyni módszer, diétás nassolnivaló, karácsonyi sütemények, gasztroajándékok

Tonhalas kuszkusz saláta friss bazsalikommal

Tonhalas kuszkusz saláta friss bazsalikommal Konyha: mediterrán
Fő kategória: halak , saláták
Étkezés: ebéd, vacsora
Szezon: tavaszi, nyári, őszi, téli, szezonfüggetlen
Elkészítési nehézség: könnyű
Speciális összetevő: fehér cukor mentes, laktózmentes, tejmentes, tojásmentes, húsmentes

Receptkereső

Keresett kifejezés:
Árszint:
Fő kategória:














Konyha:


Étkezés:




Szezon:




Alkalom:










Elkészítési nehézség:


Elkészítési idő:





Speciális összetevő:






Népszerű témák:











Miért ez a blog neve?

Miért pont Gulyásleves nyakkendőben?

Van gulyásleves csészében, van gulyásleves tányérban, van bográcsban és igen, van gulyásleves nyakkendőben is.

Miért van a gulyásleves nyakkendőben?

Erre a kérdésre több helyes válasz is létezik.

Először is a gulyásleves Hungaricum, tipikus magyar étel, és mint olyan igazán kedvemre való, hiszen az oldal elsődleges célja, hogy elsősorban a magyar ételeket díjazza kis sapkákkal, és hódolattal vegyes imádattal tekintsen rájuk.

Igen, tudom, hogy a magyar ételek nem éppen alakbarátok. Zsírosak, a legtöbb fehér liszttel készül, tele vannak fehér cukorral, ráadásul túl fűszeresek is, és most biztosan azt kérdezed magadban, hogy mit keres egyáltalán a gulyásleves egy egészséges táplálkozást hirdető oldalon?

A válasz egyszerű: mert helyet lehet nekik találni az egészséges táplálkozásban.

Méghozzá kétféle módon:

1.  A finom magyaros ételeket egészségesen is el lehet készíteni.

2. Kevesebbet kell belőlük fogyasztani.

Ez azt jelenti, hogy alkalomadtán ilyen ételek is beleférhetnek az étrendünkbe.

Az elvem az, hogy semmiről sem kell lemondanunk, csak korlátozni, vagy egészséges alternatívát választani helyette.

Az ételekre sosem úgy tekintek, mint egyszerű üzemanyagok, melyek a test működéséhez kellenek. Az ételek számomra örömforrások. Eszünk, amikor valamit ünnepelünk, eszünk, ha bánatosak vagyunk és sokszor eszünk azért is, mert úgymond kívánósak vagyunk. A tápanyagszükségleten túl érzelmeket is próbálunk bejuttatni a szervezetünkbe az evéssel. Ehhez finom ízek és megfelelően elkészített ételek kellenek.

Másodsorban a gulyásleves számomra az egyszerűséget is kifejezi, és pont ezért tűnik el a legtöbb felsőbb kategóriás étterem étlapjáról. Mert nekik valami különleges kell, valami pucc. Nekem meg nem ez kell! Ezeknek az éttermeknek a filozófiája tapasztalatom szerint (nyugodtan lehet ellenkezni) az, hogy válasszunk a fogásba legalább egy olyan alapanyagot, melyet egy átlagember nem nagyon tud beszerezni (vagy azért mert nem is hallott róla - tegyük fel, hogy nem is érti, hogy mit takar a név - vagy ha tudná is, hogy hol keresse, nem tudná megvenni, mert olyan drága), ezt az alapanyagot kombináljuk valami kicsit magyarosnak vélt ”újrafelfedezett”  vagy éppen teljesen átalakított keverékkel (lásd: véres hurka, mely vért csak akkor látott, ha véletlenül horror film ment a konyhában) és végül adjunk neki egy olyan zavart, egy káoszt, hogy az édes mellett sós van, és aminek sósnak kellene lennie, az pedig furcsa mód édes. Állítsuk, hogy ezek tökéletes harmóniában vannak – és, hogy a magyar ember ezt még nem igazán érti meg, de bezzeg az ázsiai az sokkal érzékenyebb erre (no comment) – végül adjunk ennek a fogásnak egy olyan nevet, aminél elsődleges szabály, hogy pontosan ne derüljön ki, hogy mit eszünk, lehetőleg legyen hosszú a név (nemhogy másnap, de öt perc múlva sem emlékszünk, hogy mit ettünk) és használjunk szakszavakat is névben (úgy mint marinált, konfitált, blansírozott stb.), hogy lehetőleg kizárjuk a véletlenül az étterembe tévedt gaszro-kultúrával (nem biztos, hogy van ilyen szó) nem rendelkező, egyszerűen halál éhes embereket.

Elfogadom, hogy valakinek ez kell. Semmi gond vele. Különbözőek vagyunk. Ez az oldal viszont az egyszerű halandóknak szól, akik nem szeretnék egy havi fizetésüket egy éttermi látogatásra költeni, hanem egyszerűen csak szeretnének finomat enni akár napi rendszerességgel.

Ezzel pedig már át is csúszok, annak megmagyarázásába, hogy mit jelent a nyakkendő szó ezen gasztronómiai közegben.

A nyakkendő úgy általában az üzletemberek ”megkülönböztető jelzése”, ha úgy tetszik márkajelzése. Ezzel nincs is semmi gond. Sőt! (A nyakkendős férfiak a gyengéim, nekik akaratlanul is mindent elhiszek - de erről talán majd később). Arról van szó, hogy ezek a nyakkendős úriemberek egyszer csak megunták ezeket a puccos helyeket, ahol sehogy sem sikerült jól lakniuk (és tegyük hozzá, jól berúgni sem - mert bizonyos esetekben ez is perspektíva lehet). Ezért titokban elkezdtek egyszerű csárdákba, kisebb éttermekbe, pincékbe járni házias, vidéki ízeket és finom borokat keresve. Meg is találták ezeket a helyeket könnyedén. Egy másik alakalommal elvitték a barátjukat, vagy akár már üzletfelüket is, és ahogy egyre több ember jött rá, hogy ezeken a helyeken micsoda ízekben és vendéglátásban lehet részük, egyre inkább legálissá vált ezeknek a nyakkendős fickóknak is ilyen olcsó, piros kockás terítős helyekre járni. Így hát folytatták. Most már Etyekre járnak egyszerű sonkát enni és hozzá finom bort inni, Encsre mennek (na jó azért nem éppen a piros kockás asztalterítő kategória, ugyanakkor a ”világ végén” van Budapestről tekintve), disznóvágáson vesznek részt (csapatépítőként!) és ami a legfontosabb: hozzájárultak ahhoz, hogy ezek az egyszerű vendéglátó egységek gombamód szaporodnak.

Sokak szerint már nem számítanak a kis sapkák vagy csillagok, ma már a street food, a bisztró, a levesbárok és a kifőzdék gyűjtik a híveket.

Ez valahogy sokkal inkább kedvemre való, de ki-ki döntse el maga. Különben sem lehet valamire azt mondani, hogy nem szeretjük, mielőtt kipróbáltuk volna. Szóval próbáljatok ki mindent és utána mondjatok véleményt róla. Nem kell másokat majmolni. Nem biztos, hogy mindenkinek ugyanaz ízlik.

Én szeretek sok mindent kipróbálni, de néhány próbálkozás után rájöttem, hogy az egyszerűbbnél nincs egyszerűbb. Lehet, hogy ez az oldal kevésbé lesz népszerű, ugyanakkor szeretném valahol elmondani a véleményemet, megosztani más hasonló érdeklődésű (értsd: gasztrofan) emberekkel azokat a tapasztalataimat, melyeket a gasztronómia nagyvilágában érzékelek. Még akkor is vállalom a véleményemet, ha azok nem tetszenek a közízlésnek, mert nem szeretem és nem is értem ezt a kifejezést. Mindenkinek más ízlése van.

Remélem sokaknak tetszeni fog az én ízlésemből valami kis morzsa. Ha nem, az sem gond. Van még millió gasztroblog, ahonnan lehet válogatni, mert szerencsére az internet lehetővé tette, hogy bárki szabadon leírhassa a véleményét (akár helyesírási hibák tömkelegével is - valljuk be, ezt használom ki én is), anélkül, hogy újságírói képzést vagy hasonlót végezne, vagy anélkül, hogy olyan papírt szerezne arról a témáról amiről ír, amiről a blogja van, mely igazolja, hogy milyen nagyszerű képzésen vett részt 1-2, esetleg 4-5 év alatt, hogy elméletileg tudja, hogy mi az a leves, csak éppen még sohasem főzött ilyen desszertet.

Összességében a gulyásleves nyakkendőben azt a jelenséget próbálja kifejezni, hogy azért a magyar embernek akárhogy is, de magyar gyomra van. Lehet, hogy az ember megengedheti magának, hogy Michelin-csillagos éttermekben ebédeljen egy átlagember havi fizetéséért, ugyanakkor ha van lehetősége rá és alkalomadtán haza látogat vidékre, akkor édesanya csirkepörköltet fog elé tenni nokedlivel (ebben a közegben nem galuska) és uborkasalátával,  vagy egy jó kis paprikás krumplit házi kolbásszal.

Vajon melyik után fog őszintén vágyakozni? Szerintem az után, amit anyuci készített. Nemcsak azért mert mondjuk bébi kora óta azt az ízt szokta meg (és nem az osztrigás palacsinta ízét), hanem azért is mert, érzi, hogy ez valami igazán hazai. Nem egy iparilag előállított, sokadik fogás azon a napon, hanem egy étel, amit édesanyja készített neki szeretettel, és akkor még nem is beszéltünk a nosztalgiáról.

Talán valami ilyesmi lehet azon tendencia hátterében, hogy a régit, a falusit, a vidékit keressük. Nem tudom. Én így érzem. Szerintetek?

A gasztronómiában jobban elmélyedve rá kellett jönnöm, hogy óriási problémák vannak a színfalak mögött. Miközben újra akarunk gondolni minden klasszikus fogást, valami trendit, valami puccosat akarunk készíteni, addig alapvető hiányosságokkal küzdünk szakmai téren. Egy rántott szeletet nem tudunk normálisan elkészíteni, de már a konfitált rozmaringos libamellen gondolkodunk sütőtökhabbal.

Hol lehet enni ma egy normális rántott szeletet? Hány olyan éttermet tudnánk mondani, ahová bátran elvisszük a barátainkat is, ahol valami emlékezetesen finomat ettünk?

A másik probléma az állandóság. Mert lehet, hogy első alkalommal kitűnő ételt kapunk egy étteremben és pont ezért máskor is visszalátogatunk, de második alkalommal már nem biztos, hogy ugyanaz az íz fogad minket. Persze ezt mindig meg tudják magyarázni: mert nem ugyanaz a szakács csinálta, mert máshol vették a húst, mert a termelő nem ugyanazt a minőséget adta, mert, mert, mert…

Engem ez vendégként egyáltalán nem érdekel. Bár tisztában vagyok vele, hogy nagyon nehéz manapság megfelelő, állandóan jó minőségű alapanyaghoz jutni, mégis azt várom el, amit először kaptam, amibe beleszerettem.

Másik megdöbbentő tapasztalat az volt számomra, hogy eltűnőben vannak a hagyományos családi éttermek. A fine dining és a street food közötti átmenet nagyon ritka. Pedig szerintem a lakosság nagyobb százaléka inkább ezt preferálná. A fine dining legyen a kísérletezőké, a street food inkább a diákoké, de hol egyenek azok, akik házias ízekre vágynak egy családias közegben, és mindezt olcsón szeretnék megtenni? Mert valljuk be, a középosztály már nem nagyon engedheti meg magának, hogy minden vasárnap étteremben egyen. Inkább megfőzi otthon, ha tudja. Ekkor viszont az ismert szupermarketekben vásárol, és nem azt a terméket veszi meg, amelyik kevesebb ízfokozót, tartósítószert tartalmaz, hanem azt, amelyik olcsóbb.

Innen indul ki minden probléma. Árak, emberek, közösségek, pénz, igények - minden mindennel összefügg, és akkor még nem is beszéltünk a felszolgálás módjáról és egyéb tényezőkről.

Ha elmegyek egy étterembe, vagy bármilyen helyre, ahol ételt kapok, akkor ott nem csak az ételt nézem, hanem a hangulat is ugyanolyan fontos. Hiszen ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy azt az ételt milyennek fogom érezni. Először a szememmel lakok jól, másodszor a gyomrommal és végül a lelkemmel. Ez így sorban az igazi, és a legjobb hely az, ahol ezek mindhárman jól tudnak lakni. Sajnos, nagyon nehezen találok ilyen helyeket.

A Gulyásleves nyakkendőben gasztroblog elsődlegesen arra szeretne ösztönözni, hogy természetes alapanyagokból főzünk egyszerűen finomat, és teremtsünk igényt olyan családi vendéglőkre, ahol természetes, saját termesztésű alapanyagokból, házias ízekkel és szívvel-lélekkel főznek.